A tavaszi nap nyári hőségbe borult. Azt mondták: júniusba elég vóna ilyen meleg. A vad­gesztenyefák kövér virága pompázatosan dagadt a zöld levelek közt s a nap ragyogott a szerelmeskedők körül. A méhek is kijöttek s dúsan döngték körül a virágokat; a ház előtt, ahol láb nem járt, a gyom úgy burjánzott, kitárt kis karokkal a nap felé, mint a gyerek, aki nem birt az egészségével s tapsikolva döcögött másféléves kövér lábacskáin mezítláb a forró porban s minduntalan felbukott, ahogy a Bodri szőrébe kapkodott.

Fű, fa, virág, gyerek, állat mind boldogan ujjongott a korai boldogságban.

- Hagysz békét annak a kutyának te! – kiáltott rá az anyja szenvedélyesen s mindjárt rávert a gyerek kövér kis tagjaira.

Mióta rajtakapta a csöppnyi lurkót, hogy megszopta a kutyát, azóta útálta ezt a dögöt.

- Pusztítsa már kend el ezt a kutyát innen, – kiáltott az urára, – nem szenvedhetem ezt a dögöt.

Hogy még egyszer meg ne történjen, be is kente a kutyát vastagon halepével, az egész hasajját. A kutya hanyatt feküdt, úgy tűrte s aztán vihogva ugrált a gyerek körül.

- De nagy ellensége vagy annak a kutyának, – mosolygott az ember, aki szintén hálás volt a dögnek s a bajusza alatt mosolygott.

- Ha kend el nem emészti, majd én megetetem, – mondta az asszony, de már nem gondolta komolyan, mert ő is nevetett csintalanul az ura szemébe, aki azóta egyre hamiskásan hunyorgatott körötte s ifjú napjaik örömei tértek vissza. Elfeledkeztek a gondokról, a tervekről s éltek, mint a kora tavaszban az állatok, éltek, üzekedtek és önfeledten boldogak voltak.

Az ember jókat csapott a felesége meztelen vállára, amely gőzölögve, párologva állott ki az ingvállból s a hosszú tél után fehér volt, kívánatos, harapni való.

Összevillantak, aztán az ember elment a kertbe, az asszony pedig kihozta a konyhából a mosóteknőt s hozzá készült a nagymosáshoz. Dézsaszéket tett a teknő mellé, aztán kihozta az ugorkás üveget s abba mosó szódát tett. Aztán vizet öntött rá. Akkor bement a forró vizért s a ruháért, a szennyesért.

Pityu a kutyával birkózott. A kutya hagyta, hogy a gyerek a hasán fenteregjen. Hanyatt feküdt, négy lábát elterpesztette s kínálta magát. De a gyerek a száját törölgette a keserűségtől s megrugta, aztán tépte s gyömöszölte az ebet. Az csak röhögött s nem értette, hogy miért nem akarja a fia, akit adott neki az Isten elvett kölykei után. Minduntalan visszahajlott s megnyalta a gyereket, akinek jóízű combjai kiömlöttek a kis ruhából s így birkóztak s hancuroztak.

Boldogak voltak a viháncolók.

Most a gyerek feltápászkodott s odadöcögött a székhez.

A kutya utána. Nézte mit csinál. Okosan pislogott s lihegve követte a csecsemő minden mozdulatát. Úgy látszik, neki már ez ember volt; a duzzadt kis embert komolyan vette, mint gazdáját s okosan akart neki segíteni.

A gyerek az ugorkás üveg után kapkodott.

Felmászott a szék keresztfájára s kis kezeit az üveg szélébe akasztotta.

De az üveg sima volt, ujjacskái lesíklottak róla. Újra s újra kezdte. Közben gagyogó szókat mondott, mert még nem tudott beszélni, csak olyanokat, hogy:

- Gyü gyü… Kut-tí, kut-ti.

Bodri értette a nevét, de nem tudott segíteni a kis embernek, nem értette mit akar s neki nem voltak kezei, hogy meg tudja fogni s levegye onnan az üveget. Csak nézte engedelmesen és hűségesen s körül körül szaladta a széket, aztán leült a farkára s újra csak belemerült a kicsi ember munkájába.

A gyerekecske ujjai megint csak lesíklottak az üvegről. Az üvegben pezsgett a tiszta víz. Sistergett, fortyogott, a szóda olvadt a vízben s az furcsa volt és csiklandozó.

Most a gyerek még magasabbra kapaszkodott s most sikerült. Ujjai belenyultak az üveg tágas nyílásába, most megfogja, erősen megmarkolja a zöld üveget s most egyszerre kész: az üveg felfordult s ráömlött a gyerekre, aki abban a pillanatban hanyattesett a szék alá, s az üvegnek egész tartalma ráfolyott.

Egy pillanatig csönd, akkor a gyerek el kezdett visítani.

A kutya tanácstalanul s tehetetlenül, kihegyezett fülekkel állott felette s abban a pillanatban ráugrott s nyalni kezdte.

Hirtelen elkapta a nyelvét: valami égette.

De megint rárohant s ujra nyalta, nyalta, lenyalta arcáról, nyakáról, testéről az égő vizet. Akkor elfutott s prüszkölve, kétségbeesve karikázott körül, aztán eszeveszetten megint neki a gyermeknek s feltúrta annak a ruhácskáját alólról s nyalta, nyalta nagy vörös nyelvével róla a tüzet.

Most az asszony kirohant a gyereksírásra. Látta, mi történt, felkapta a vonagló testecskét s belemártotta a dézsába, amely vízzel tele már ott állott.

S hozzá ő is visított torkaszakadtából:

- Apja, apja! Apjaaaa!

Míg mosta, mosogatta a gyereket, az apa a vonításra, az eszeveszett kétségbeesett asszonyi sikoltásra fejveszetten rohant föl a kertből.

- Mi történt, mi történt!

- Gyüjjön kend, magára rántotta a szódát.

A gyerek már épebben lihegett, kis szemei könnyesen néztek, szájacskája nyáladzott.

- Mosd le, mosd le jól.

Az asszony letépte a gyerekről a ruhát s annak teste pirosan és égően virított a napon s újra s újra belemártották a hideg vízbe.

Az apa felkapta a kútnál a tele vödröt s még avval is leöntötte a gyereket.

Mikor a roppant ijedtségtől egy kicsit ocsudtak.

- Tán nem lesz baja, fusson kend orvosért, – kiáltotta az asszony.

Csorgott róla a verejték, a rémület tajtékja s most kötényébe burkolta a gyereket.

- Kend be tiszta olajjal – kiáltott vissza az apa s rohant ki a kapun az orvos után.

Mikor visszatért, az anya ült a küszöbön s ott volt az ölében a gyerek, aki kimerülten, görbe szájacskával már sírni sem birt.

Az apa ujjait tördelve, felhevülten, kétségbeesve állott felette.

- Nincs otthon, de jön a bába.

Aztán jött egy öreg asszony, aki csak folytatta, amit ők csináltak. Vastagon csorgatta a hűs olajat a megégett testecskére.

- Örüljenek, hogy az arca tiszta maradt, – mondta. – Tiszta maradt az arca, az a jó.

Kissé megpihentek a rémület lázában. Akkor nyöszörgést, sírást hallottak.

- A Bodri!…

A Bodri nyítt, verte magát a kerítés tövén, aztán elnyúlt s csak hörgő hangokat adott.

Az ember odament, megemelte a kutyát. Annak a nyelve égett, mint a tűz s pislogva még egy utolsó pillantást vetett a gazdára. Akkor megvonaglott s elnyúlt.

- Mi van evvel a kutyával.

- Lenyalta, – sikoltott fel az anya. – Lenyalta a gyereket…

- Benne van a szóda, – értette meg s kiáltott az ember s egy pillanatra ugyanolyan szánalom volt benne, mintha egy másik gyerekéről volna szó.

A kutya még egyet kettőt vonaglott, felvetette magát s a másik oldalára fordult, még egyszer nagy kínjában átvetette magát a fején s végkép elfeküdt. Megdöglött.

Soká, némán s tünődve nézték. Az asszony:

- Mikor kijöttem, a kutya nyalta a gyereket, a hasáról lenyalta a tüzet.

A vénasszony értően mondta:

- A vót a szerencse, – mondta. – Ha le nem nyalja róla a nagy darab szódákat, ami ráömlött, akkor az kiégeti a gyenge hasát. A vót a jó, hogy lenyalta a gyerekről a halált.

Megilletődve néztek a dögre.

Soká néztek a hűséges állatra s az asszonynak megindult a szeméből a hálás könnyáradat.

- Ó, a szegény… Jaj, a szegény állat… Lássa ke… Ássa el kend jó helyre…

A gyerek az ölében elaludt.

- Má nem lesz baja, – mondta a bába.

S a nap tovább ragyogott, csillogott rajtuk s a dagadó kövér virágokon. A Nap kegyetlen, észre se vette milyen tragédia zajlott le. A Nap kegyetlen, a virágok kegyetlenek, a méhek kegyet­lenek, az élet kegyetlen. Minden tovább élt, zsibongott, s boldog volt a tavasz napfényében. A gyerek pihegett, fel-felsírt, de már élt s csak a Bodri feküdt elnyúlva, a hős; az anyai szeretet adta magát áldozatul s elment a boldogság ismeretlen hősi otthonába.