Egyszer régen, mikor még anyuéknál laktunk volt egy Molly nevű vietnámi csüngőhasú disznómamánk, vagyis kocánk. Mint tudjuk ez az állatfaj nagy népszerűségnek örvend színészi körökben, de nem csak ott, hanem nálunk is állatszerető embereknél. Azt mondják a sertés piszkos állat, pedig nem, ha nem egy 2x2 méteres ólba van bezárva, akkor még saját illemhelyet is alakít magának, szinte szobatiszta.
Molly, az említett kocánk egyszer életet adott 12 kismalacnak, mind aprócskák és feketék voltak. 12 kismalac majdnem egy méret, mint egy tengerimalac körülbelül akkorák. De az egyikük nem jutott cicihez, így hamar lemaradt a fejlődésben, s nagyon lefogyott. Mire észrevettük, hogy a többi dundi kismalac kiszorítja, már kilátszottak a bordái. Szerencsére éppen tejelt a kecskénk Pipacs, így cumisüveget készítettünk, s én kecsketejjel itattam, azaz etettem. Mivel elég töpörtyű volt a testvéreihez képest így ez a név ragadt rá, Töpörtyű.
Töpörtyű egy-két nap múlva már nem félt a cumisüvegtől, se tőlem, hanem ragaszkodóbb lett, mint egy kutya. Ha hátramentem a baromfiudvarba, mert nálunk minden állat egy nagy udvaron tartózkodott, akkor röktön a nyomomba szegődött, s lerázhatatlan lett. Ha pedig lementem, az emberek és kutyák részére fenntartott udvarba, ott nézett utánam a kapuban és visított, hogy hadd jöjjön ő is. De sajnos, behemót kutyáink nem biztos, hogy nem ártottak volna neki akaratlanul is. Töpörtyűt nagyon megszerettem, ragaszkodása szívemig hatolt, s szerettem végtelenül. Sorsa mégis hirtelen tragikus véget ért, mert egy éjjel Molly véletlenül agyonnyomta. Meg is sirattam szegényt, az az egy vigasztalt, hogy legalább nem a hentes kezétől halt meg drága malackám.

Aki megteheti, próbálja ki, milyen édesek a kis csüngőhasúak, igazán ennivalóak. Itt a képen láthat is belőle hármat, akik úgy helyezkednek el mint az elemek a rádióban.