Őseink nagyállattartó lovas népek voltak, háziállataiknak megismerése azért fontos, mert azokból életmódjukra és kultúrájukra tudunk következtetni. A háziállatfajokkal szorosan összefügg területi mozgásuk, keveredésük, a tenyésztési formák kialakulása, néprajzi kifejezőkészségük, használati tárgyaik; szóval egész életmódjuk. Őstörténetünk legnagyobb tudatos csúsztatása közé tartozik őseink igazi életmódjának a letagadása. A magyarok elei Belső-Ázsiában nem "lovasnomádok", hanem nagyállattartó lovas népek voltak, akik helyhezkötött életet éltek, de nagy állatállományuk legeltetésére egy részük állataik legeltetésére ideiglenesen nagyobb távolságra is elhagyták otthonukat, - ahogyan ezt minden állattartó nép ma is teszi (pl. a svájciak tavasszal felviszik szarvasmarháikat az Alpokba és csak ősszel hozzák vissza. Ettől a svájciak még nem "nomádok"). Igen fontos momentum, hogy őseink a Kárpát-medencébe való jutásukig mindig állatállományukkal együtt vonultak. Állataik és állattenyésztési kultúrájuk belső-ázsiai; ez kizárja a finnugor területről való származást.

Az emberiség legelső háziállata a kutya volt, amelynek legkorábbi leletét a Kr. előtti XII. évezredből az iraki Dzsarmo mellett találták. A gazdasági állatok közül elsőnek a juhot háziasították Mezopotámia északi részén a Kr.előtti 8870 körül. Vele közel egyidős a kecske háziasítása Perzsiában (Asziab lelőhely) a Kr.előtti 8000 táján. Ebben az időben tűnik fel a sertés a Fekete-tenger északi partvidékén, majd a szarvasmarha Kr.e. 6500 táján Thesszáliában. A ló háziasítása máig vitatott; általában a Kr.előtti IV. évezredre Perzsiába, a kelet-európai sztyep vidékére vagy akár Belső-Ázsiába teszik.

Magyarországon az első történeti állattani munkát Kubinyi Ferenc adta ki 1856-ban. Nagyobb mennyiségi történeti korokból származó állatcsont meghatározást Báthory Nándor adott ki 1867-ben. Honfoglaló magyarok lovainak összefoglalását Hankó Béla tette közzé 1936-ban. A belénk oltott állandó és mindenre kiterjedő "átvevést" és "más népektől való eltanulást" paleozoológia terén Matolcsi János bizonyította be tarthatatlan álláspontnak, miután Kelet-Európában nagy mennyiségű történeti korokból származó állatcsontot vizsgált meg. "Hogy a honfoglaló magyarok állattartása fajokban milyen gazdag lehetett - olvassuk Bökönyi Sándor paleozoológusnál - mutatja, hogy a honfoglalás kori sírokban összesen 10 állatfaj került elő (szarvasmarha, juh, kecske, sertés, teve, ló, kutya, tyúk, lúd és réce), holott a sírokban nem fordul elő minden, a lakosság által tartott állatfaj… Ez azt bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarság ezeket az állatokat Keletről magukkal hozta". Őseink letelepült életmódját pedig az bizonyítja, hogy az állatcsontok vizsgálata alapján a sertésállomány füves sztyepi kelet-európai szálláshelyein 14,9%-os, ligetes sztyepi szállásterületein pedig 25,8%-os előfordulású volt.

Eurázsiában az Equus fajon belül négy fajtacsoport alakult ki; 1. Belső-Ázsiában az Equus (ferus) Przewalskii (Poljakoff 1881), a przewalski ló, vagy mongol nevén taki ló, amely a mongol, a kirgiz és a kínai lovaknak az őse; 2. nyugatabbra az Equus (ferus) Przewalskii Gmellini (Antonius 1912), más néven tarpán, amely a lengyel, a dél-orosz, a perzsa és az arab lovaknak az őse; 3. Észak-Európában a nehézkes mozgású Equus Przewalskii silvaticus, az erdei ló és Északkelet-Szibériában a tundra ló. A przewalski ló melegvérű lófajta, tüzes, vad és különleges életerővel bír. Sörénye felálló, egyenes, bőrszíne egérfakó fekete lábvégekkel, testén csíkok láthatók, de a hátcsík általában kifejezett. A fej egyenes vagy "kosfej", a testhez képest aránytalanul nagy, a fejtetőn az üstök kicsi vagy hiányzik, jellemző a csapott far; a fekete farok alsó része igen durva szőrökből áll, a lábszárak rövidek, zömökek, a paták kemények, nagyok, laposak és a marmagasság 125-130 cm közötti. A mongol vadló a przewalsi ló és egy ázsiai későbbi idegen fajta kereszteződéséből jött létre több ezer évvel ezelőtt. A baskír ló fő elterjedési területe Özbegisztán, Kazakisztán és Türkmenisztán; igás- és hátaslóként egyaránt alkalmas; przewalski lóból és a tarpánból fejlődött ki. Belső-Ázsia "használati lova" az igénytelen, rideg tartású przewalaski ló volt. A hunok és őseink másik lova a nagytestű, nemes megjelenésű "vezérló", az achal-tekin (tegin) volt, amelynek "visszanemesítése" megtörtént; egyetlen magyarországi ménese Pusztamérgesen van.

A Kínai Évkönyvek szerint "a hun nép harcban és viszályban lóhátról építette ki birodalmát s szerzett hatalmat és tekintélyt az északi népek százai fölött". A ló ezeknek a népeknek gondolkodásában a harcnak szinte már személyes résztvevőjévé vált, így a belső-ázsiai türköknek nemcsak hőstetteiről értesülünk, hanem lovai színéről és milyenségéről is. E népek törzseinek neve nem egyszer lovaikról kapta nevét, mint "pej-csődör" vagy "tarkalovú" stb. A lovak színének a belső-ázsiai népeknél nagy jelentősége volt; a besenyő törzsnevek mindegyike összetett szó; az első elem lószínnév. A Kínai Évkönyvek szerint a hunok csapatainak a harcon belül más-más színű lovai voltak.

Honfoglalóink lovairól a szakemberek között hosszú vita folyt, hiszen a sírokba helyezett lókoponya mellé a lovaknak többnyire csak a lábvégeit helyezték, márpedig ebből nehéz megállapítani a ló rendszertani helyét és marmagasságát. E problémát a telep-ásatások könnyítették meg, ahol őseink lovainak többi részét is megtalálták. Vörös István őseink lovairól való kutatását a következőkkel összegzi: "A Kárpát-medencében és a Középső-Volga vidékén az alacsony és a közepes marmagasságú lovak aránya közel azonos, a Középső-Dnyeper vidékén azonban az alacsony lovak dominálnak. A honfoglaló magyarok kis testű (taki) lovai a volgai bolgárok lovaival mutatnak hasonlóságot". Anghy Csaba ezt így fejezte ki: "Őseink lovainál a taki eredet olyan átütőképességű, hogy a honfoglalás kori lókoponyákon döntő bélyegként megmaradt", így kikristályosodott a paleozoológusok azon véleménye, hogy őseink lovainak nagy része a belső-ázsiai taki (Equus caballus [ferus] Przewalskii [Poljakoff 1881]) volt, illetve ezzel a lóval volt közeli rokonságban. Ezzel ellentétes véleménye volt Hankó Bélának, aki szerint "őseink lova majdnem tiszta vérű tarpán volt, amelybe taki vér is keveredett". A "magyar ló" származásával kapcsolatban az téves nézet alakult ki, miszerint jó hírnevét valamiféle "nemes ősnek" köszönheti. A magyar lovak éppen úgy a Belső-Ázsiában élő vadlótól származnak, mint más lófajták, csak a nemesítés és tenyésztés igényelt nagy szakértelmet. E lovakat őseink kizárólag hátaslónak használták szemben a tarpánnal, amelyet Európában vonósjószágnak fogtak be.

Elődeink szerették, megbecsülték és tisztelték a lovaikat, ezt a csillogó, értékes lószerszámok is bizonyítják. A lótartás nagy tapasztalatot és odaadást igénylő munka, hiszen a ló volt megélhetésük, közlekedésük és harcászatuk alapja; szinte egész életük a lótól függött. Hogy a sztyepi népek lovaikat kizárólag hátaslónak használták, arról már a görög orvos, Hippokrátész is tesz említést a szkíták lovaival kapcsolatban, mely szerint "A kocsikat részint két, részint három pár szarv nélküli ökör húzza. Maguk a férfiak lóháton ülnek". Ioánnész Kinnamosz bizánci történetírótól tudjuk, hogy őseink nagy gondot fordítottak lovaikra, utánpótlásukra és tartásukra. Gardézitől pedig tudjuk, hogy őseinknél "az állat" a lovat jelentette. Bölcs Leó írja: "A magyarokat csikó- és kanca ménesek sokasága követi részint élelem, részint tejivás végett, részint pedig, hogy sokaság látszatát keltsék… A türkök igen sok lóval rendelkeznek". Regino prümi apát szerint "a magyarok lovakon szoktak járni, álldogálni és beszélgetni".

A magyarok IX-X. századi katonai sikereket is -, mint annak előtte - nagy mértékben kiváló lovaiknak köszönhették. Nemcsak a bátor lovasoknak, hanem a fürge, edzett, erős, jó futó, kitartó, igénytelen, az időjárás viszontagságait jól tűrő lovaiknak is nagy hírük volt a külföldi országokban. Az új hazában a lótenyésztés tovább virágzott, - erre az Orosz Évkönyvek is utalnak, - lovainknak nagy értéke volt Európában. Őseink ezekkel a lovakkal jutottak el Európa szinte minden részébe. Anonymus krónikájában külön megjegyzi vezéreinknek a lótenyésztés érdekében tett intézkedéseit "Árpád vezér meghagyta, hogy a napok hosszú során át elcsigázott minden lovát vigyék oda és ott legeltessék. Lovászai fölé mesterül egy igen okos kun embert tett, név szerint Csepelt". Az itt talált avarok lovai a magyarokéhoz hasonló volt, de földműves életük miatt azok száma és jelentősége nem volt jelentős. A honfoglalás utáni időben férfiak és nők egyaránt még sokáig lovon közlekedtek. Szent László II. törvénykönyve 1077 körül korlátozza a közlekedést szolgáló ló és az a mezőgazdasági munkánál használt ökör külföldre történő eladását. Őseink olyan mértékben becsülték lovaikat, hogy a XIV. század derekáig azt kizárólag lovaglás céljaira használták; kocsijaikat (echos szekereiket, "targánjaikat" és kisebb "taligáikat") valamint ekéiket kizárólag ökrök húzták. Őseink a Kárpát-medencébe való költözés előtt és után is jelentős eseményekkor lóversenyeket és ügyességi versenyeket rendeztek. Erről már Anonymustól is értesülünk. Őseink taki lovainak túlélésére nincs Magyarországon szervezet, csak egy-egy megszállott magyar ember tartja kezében őseink megbecsült állatát. A csángó-magyaroknál él még belőlük néhány száz példány.

- A lóhús fogyasztását mind a történeti korokból származó lócsontok feldaraboltsága, mind a korabeli auktorok tanúsítják. VI. Bölcs León bizánci császár írja, hogy a magyarok seregeit ménesek tömegei követi élelem és lótej biztosítása céljából. Honfoglaló magyarjaink halottinak temetésekor a lónak sírba nem került testészeit halotti tor keretében elfogyasztották. Anonymus arról értesít, hogy Ond, Kecel és Tarcal vezérek a Bodrog mentén egy hegyen kövér lovat áldozva nagy áldomást tartottak. Julianus barát is beszámol 1237-es útja alkalmából a keleten maradt magyarok eme szokásáról. A lóhúst - ezt belső-ázsiai analógiák alapján tudjuk, hogy - őseink előbb rozmaringban, kakukkfűben, tárkonyban és más fűszerben bepácolták és fűszerekkel együtt többnyire nem sütötték, hanem megfőzték. A kereszténység felvétele után valamilyen érthetetlen okból a lóhúsevés "bűnös cselekedetnek" számított, amint Anonymus megjegyzi "Vata átkos és kárhozatos bíztatására a nép az ördögnek szentelte magát, lóhúst ettek és mindenféle gonoszt bűnt cselekedtek". Talán azért vált bűnné a lóhúsevés, mert az ősi magyar "pogány" hitvilágban gyökerezett.

Ismeretes őseink erjesztett lótej- (kumisz-) fogyasztása. Ez a szokás Belső-Ázsia népeinél ma is megvan. Ennek részben biológiai, részben pedig táplálkozás-technikai oka van, ugyanis a belső-ázsiai és a mongolid népek tejérzékenyek; a magyarok egy része ma is az. Ezért a kisgyermeknek csak fokozatosan adják a szoptatás után a hígított tejet. Ha azonban a tejfehérjét megsavanyítják ("kicsapatják"), a tej kumisz, joghurt vagy aludtej formájában már a tejérzékeny emberek számára is fogyasztható. Ami pedig a táplálkozás-technikai okát illet: Belső-Ázsia népei ma is leggyakrabban birkahúst fogyasztanak. Az előírások szerint a leölt birka húsának darabjaiból először levest főznek, márpedig ebben sok faggyú van. A kevés alkohol-tartalmú "pincehideg" (veremhideg) kumisz segíti a faggyú emésztését. Ezen túl a ló- és szamártej köhögés ellen is foganatos. A kumiszt bőrtömlőben állandó kavarás mellett erjesztették.

- A "nyereg alatt puhított hús" Európa rosszindulatú félreértéséből és félremagyarázásából származik. Ezt a közhelyet Európa Ammianus Marcellinustól vette át, aki leírja, hogy a hunok "lovaik hátára nyers húsokat kötöznek". Ősi megfigyelésből származik az, ha a ló hátát a nyereg vagy bármi más megsértette, a seb gyógyítására legalkalmasabb a sérült részre nyers húsdarabot helyezni; a seb gyorsabban gyógyul. Lovászaink ezt ma darab szalonnával helyettesítik. E szokást nálunk a legutóbbi időkig Fogaras megyében még gyakorolták. E téves hiedelem másik oka pedig az, hogy őseink a pácolt húsokat nyergük mögé kötözgették, amelyet olyan alkalmakkor, amikor nem jutottak friss állati zsiradékhoz forró vízben hidratáltak.

A lovak herélése a magyar népi világban még a közelmúltban is ugyanolyan módszerrel történt, mint ahogyan azt két és félezer éves szkíta ábrázolásokon láthatjuk. Honfoglalóink hitvilágában különös szerepet töltöttek be a táltoslovak

- A szamár nem tartozott őseink közismert állatai közé, bár minden bizonnyal ismerték. Elsősorban pásztorok és juhászok használták teherhordásra. Magyaroszágon az Árpádok-korában jelenik meg vízhordó és malomhajtó szerepben, majd a mezővárosokban kiskocsik elé fogva esetleg vándorkereskedők málhahordójaként. A szamártartók között Palócföldön, a Jászságban és Heves megyékben ették húsát, bőréből pergament készítettek. A szamár tejének gyógyítóerőt tulajdonítottak köhögés, asztma és tüdőbaj ellen, vizeletével rühös juhokat kezeltek. A lovas népeknél és a parasztvilágban a szamár lenézett állatnak számított és a szegénység jelképe volt.

- A lószerszámok. A könnyűlovas harc egyik legfontosabb segítője a nyereg volt; kápaszegély-veretek és díszítő csontlemez-borítások szép számban maradtak meg honfoglalóink sírjaiban. Őseink fából készült, minden lóhoz "hozzászabott" nyergeket használtak, amely a honfoglalás után változatlan formában sokáig használatban maradt; ez kárpitozott úri és farszíjas paraszt- és katonanyergek formájában még sokáig élt. A vitézek aszimmetrikus szájvasú, két-vagy négykarikás csikózablát, az előkelők inkább un. pofarudas (oldalpálcás) zablát szerszámoztak fel lovukra, amit ritkán ezüstből vagy bronzból öntöttek. A vastagabb, jól irányítható legömbölyített szélű szájvassal készült un. "puha" zablák a ló kíméletesebb késztetésére szolgáltak, a vékony, éles szélű vagy dudoros, tarajos felületű, esetleg láncos szájvasú un. "kemény" zablák a hátasló kíméletlenebb, de a harc könyörtelen követelményeihez alkalmasabb vezetésére voltak jók. Ismerték a csuklós zablát, amelynek két oldalára zablakarikákat vagy oldalpálcákat szereltek, nehogy a zabla a szájban elcsússzon. A zablát általában fából vagy csontból készült zablapecek közvetítésével kapcsolták be az egyik oldalon a zablakarikába, így leszerszámozás helyett csak ezt a pecket kellett kiakasztani ahhoz, hogy a ló ideiglenesen az álla alá akasztott zablával akár a harc pillanatnyi szünetében legelni tudjon. A csuklós zablák egyik szárát hosszabbra méretezték, mint a másikat. A kengyel már a hunoknál is megvolt; ennek előfeltétele, a szilárd kápa már készen állt. A nyeregről csattal állítható hosszúságú szíjon függő kengyelek ívelt alakúak voltak, jelezvén, hogy tulajdonosuk puha talpú csizmában (mokaszinban) járt. A kengyeleknek a ló felé forduló száruk meredekebb volt a külsőnél. Sarkantyút nem használtak, lovukat keleti módra térddel vagy sarokkal, s ha kellett lovaglókorbáccsal ösztökölték. Őseink lovain szügyelő nem volt. A kantárt veretekkel díszítették, patkóra nem volt szükség.

- A lovas temetkezések is bizonyítják, hogy őseink milyen szoros kapcsolatban álltak lovaikkal. Teljes lócsontváz honfoglalóink sírjában nincsen; ugyanolyan részleges lótemetkezés rítussal temetkeztek őseink, mint amilyent Stein Aurél a Kr.utáni III-VII. századi belső-ázsiai asztanai temetőben talált, illetve ahogyan Ordoszban a hunokat temették el. A sírokba a ló fejlelkének a burka (feje) és négy lábának alsó része került. A lószerszámok a sírban nem egyszerű útravalóként kapott helyet, hanem azért, mert a temető szent berkében a temetéssel együtt a ló lelkét is a másvilágra juttatta. A kereszténység felvétele után a halottak lovai helyett inkább pénz került melléjük a sírba, a hátasló feláldozását mellőzni kényszerültek, legfeljebb titkon küldték lelkét az elhunyt után, lassan azonban ezt is az új Istenhez közvetítő papra bízták, az egyháznak adományozva lovát.

A "lovas kultúráról". A lovas alakja a belső-ázsiai életforma fő szimbólumává vált. A ló a legfőbb közlekedési eszköz és a hadsereg alapja. A nagyállat- és lótartásra két követelménye: a legelő és a víz. Ezeknek megszerzésére a közösségek egy részének helyváltoztatásra volt szüksége. E a "vándorlás" nem kóborlás volt, hanem meghatározott irányba és rendben történt. A belső-ázsiai legelők terméketlenebbek voltak, mint az európaiak, ezért nagyobb távolságokat kellett megtenniük. Az állatok rideg, vagy "szilaj" tartása azt jelentette, hogy a legelő állatokat télen sem hajtották házakba; azok karámokban tartózkodtak; néhány szélsőségesen hideg napot kivéve élelmük egy részét a hó alól kaparták ki. Mikor a sztyepvidék törzseit egy erős törzs nagyobb politikai egységbe tömörítette, gyakran jöttek létre birodalmak, melyek sok ponton már az államiság jegyeit viselték magukon. Ezeknek a nagy politikai államalakulatoknak az igazgatása fejlett intézményrendszert és írásbeliséget követelt. Béke időben a lovasnépek gazdasága látszólag semmit sem fejlődött évezredek óta; nyugat számára a hunok, a türkök, az avarok vagy a magyarok sokszor csak nevükben különböztek egymástól.

A sztyepi nagyállattartó népek számára jelentős szerepet játszik a szarvasmarha. Teje kicsapatva, erjesztve vagy túróként valamint húsa élelemként szolgált, az állat testi erejét őseink a földművelésnél (szántás, boronálás, betakarítás, malomhajtás stb.) és ökrösszekerek vontatásánál használták fel. A szarvasmarha-tartás szinte minden fontos szava belső-ázsiai török eredetű (bika, ökör, tinó, ünő, borjú, sajt, túró, író, köpű stb.). Gardézinél olvassuk, hogy "a magyaroknál a nő marhákban álló vagyona …a vőlegény nászajándéka marhából, pénzből és bútorokból áll". Őseink korábbi szálláshelyein a szarvasmarha 38%-os előfordulással a birka és a kecske után a második helyen állt.

A szarvasmarha a kutatás mai állása szerint monofiletikus eredetű. Őse az őstulok (Bos taurus primigenius tipicus). A címeres szarvú magyar szürkemarha (Bos taurus primigenius podolicus) fajtacsoportba tartozik, legközelebbi fajrokonai ma a podóliai jellegű kelet-európai marhafajták, mint a sztyepi és a chianina vagy romagnoli. Ez utóbbi főleg Olaszországban élt, ezért feltételezték, hogy onnan került be a Kárpát-medencébe. A magyar szürkénél kifejezett az ivarjelleg; a tehenek általában szürkéskékek, a borjak pirók, a bikák daruszínűek. Jellegzetes a bikák rigószája és az ókula is. A tehenek és a bikák szarva egyaránt 50-70 cm, az ökröké viszont akár méteres is lehet. A tehenek tömege 550-600 kg, a bikáké 700-900 kg. A fajta kiváló igavonó, tejtermelése csekély, 1000 kg körüli, de bizonyítottan javítható; laktációs időben elérheti a 4000 kg-ot is. Tejének kazeinösszetétele optimális, zsírtartalma 5% fölötti. Későn (3-4 évesen) érő fajta. Húsa egyedülállóan finom, ízletes. Jó gulyakészségű, igen intelligens, rideg tartású igénytelen állat, a betegségekkel szemben ellenálló, könnyen ellik.

A szakemberek között vitás volt a magyar szürkemarha Kárpát-medencébe való jutása; Hankó Béla régi/új nézete szerint a honfoglalók hozták magukkal Belső-Ázsiából, hiszen az időszámításunk előtti kínai festményeken és szobrokon egyértelműen a magyar szürkemarha őse látható a mainál valamivel kisebb szarvval. Ebből nyilvánvaló, hogy háziasítása nem a Kárpát-medencében történt, amint ezt egyesek - elméletileg - kiagyalták és nem a Kárpát-medence őshonos állata volt. Hogy kik hozták be a Kárpát-medencébe, a hunok, az avarok vagy a honfoglaló magyarok az nem eldöntött; van, aki a kunokra is voksol, bár szarvuk ivókürtként való való használata sokkal korábbi. Természetes, hogy őseink a kelet-európai sztyepvidékről 100-115 cm-es alacsony marmagasságú podóliai állatokat is hoztak magukkal, de ezek igavonásra kevésbé voltak alkalmasok, mint a 160-170 cm-es marmagasságú magyar szürkemarha. A magyar szürkemarha tartására több, mint ötven sajátos ősi szavunk van (sőre, göböly, gulya, meddőgulya, tinógulya, számadógulyás, tehéncsordás stb.). Ezek a szavak a magyarság több ezer éves szarvasmarha-hagyományában gyökereznek.

Szürkemarha-exportunk a XIV. századtól a XVI. századig évi 70-80 ezer darab volt; az állatokat lábon hajtották a külföldi vásárokra. Az 1560-as év egyetlen napján 7418 marhát szállítottak át a váci réven. A változás csak a XVIII. században történt, amikor a Monarchia területére több tejet adó, de nem a Kárpát-medencéhez adaptálódott Holstein fríz, amerikai borzderes, kosztromai, dán vörös, Ayrshire, Aberdeen-Angus, Beef-short-horn és Hereford fajtákat hoztak be. A trianoni megcsonkított területen a szürkemarha-állomány még 33 % volt, 1938-ban ez 11,5%-ra, 1942-ben 10%-ra csökkent és ma 1 % alatti. Jelenleg géntartaléknak minősül néhány gazdaságban, illetve a nemzeti parkok (Hortobágy, Bugac stb.) területén, a vadasparkokban és néhány nemzeti elkötelezettségű megszállott gazdánál (Tiszaugaron, Kardoskúton stb.) várja annak az idejét, amikor újra a minőség kerül a mennyiség előterébe. A magyar nagyállattartás kerete még a XIX. században is a "puszta" volt, ezekhez igazodtak a mezővárosok, a kaszálók és a megművelt földek. Számos dolog összefügg ősi szarvasmarha-tartásunkkal: az igaerő, a trágya, a tejtermék, a külterjes tartás, az erdei tisztások kihasználása, az irtás, a gulyás hivatásra való nevelése és annak családokban való öröklődése, a téli takarmány begyűjtése, tárolása, adagolása, az állatok tisztántartása, a borjak elválasztása, a szarvak megformálása, a tejtermékek elkészítése stb. Ezeknek őseink mind akkori világszínvonalon való birtokában voltak.

A bivaly. A magyar házibivaly őse valószínűleg az indiai vadbivaly, az arnibivaly volt. Ez a hatalmas termetű, 190-200 cm-es marmagasságú állat, olykor a 2 métert is meghaladó félhold alakú szarvával ma már csak Kelet-India mocsaraiban található. A bivaly még a szürke marhánál is igénytelenebb állat, mert megeszi a kákát, a nádat a szittyót és a mocsári füveket. A gümőkorral szemben edzett állat. Tejének zsírtartalma eléri a 8%-ot; a laktáció folyamán a zsírtartalom fokozatosan emelkedik, elérheti akár a 16%-ot is. 6 liter tejből 1 kg sajtot tudnak készíteni. Teje kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és vitamintartalma is magasabb. A sajt mellett legkedveltebb terméke az "orda". Húsában több a foszforvegyület, mint a borsú húsában. Erdélyben - a Fogarasi havasokban, Kalotaszegen és a Sóvidéken - felújult a bivalytartás. Régi zoológiai leírásokban szerepel, hogy az avarok 560-ban Dél-Oroszországba bivalyokat vittek, sőt 596-ban Itáliába is szállítottak; ez azonban a bubalus latin szónak rossz fordításából következett, amely szó egyaránt jelent bölényt és bivalyt. A bivaly első magyarországi említése Erdélyből a XI. századból származik, majd II. Béla király 1138-as dömösi apátsági adománylevelében szintén szerepelnek bivalyok. A bivaly a Kárpát-medencei magyarságnak kedvelt állata volt, amely ma a kipusztulás szélén áll. Tejét és húsát fogyasztották, vastag bőréből talpbőrt, hámot és gyeplőt - az újkorban gépi hajtószíjat - készítettek. A házi bivaly igavonó ereje 50%-al nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták. A történelmi Magyarországon 1911-ben 155 192 bivaly élt, 1935-ben a megcsonkított országban már csak 7069-es számláltak. Régebben Somogyban, Zalában és Mezőhegyesen tartottak nagyobb tenyészeteket. Magyarországon ma már csak néhány magángazdaságban találunk néhány egyedet. Erdélyben (Parajd környékén) és a Kárpátalján (Aknaszlatinán) nagyobb számban maradt meg; Kalotaszegen a bivalyt a "szegény ember marhájának" nevezték.

A juhokról (birkákról)

A juhok a száraz és meleg területek állatai, amelyek igen korán a magyarok őseihez kerültek. A honfoglalás korában két egymással rokonsági fokban álló, de különböző külső megjelenésű juhfajta élt: 1. az ősibb jegyeket magán viselő rackajuh, melynek dugóhúzószerűen V-alakban pödrött szarvai voltak/vannak. Ez kisázsiai származású juhfajta, mely jó gyapjú- és tejtermelő képességű, igénytelen állat. Egyedülállóan nemes és száraz fejét, nemes küllemét és színét a magyar állattenyésztők ízlésének, kitűnő szemének és jó állattenyésztő érzékének köszönheti. A rackajuhnak két alfaja fejlődött ki: az alföldi- vagy más néven hortobágyi, és az erdélyi racka. Később a keresztezések során ennek több alfaja vált ismertté. Az alföldi rackának a fejtartása kecses, a nyaka közepesen hosszú, izomszegény, a figyelő állat igen magasan tartja a fejét. A lábállása szabályos, mozgása könnyed, harmonikus. A kosok fejlett korban 55-57 kg-ot nyomnak, a fajta gyors növekedésű és koraérésű. A bárányok 50-60 napos szoptatása után az anyajuh még a gyengébb legelőkön is 100 napos fejés után 50-70 liter tej termelésére képes. A tejéből készült termék: a sajt a túró és az orda. 2. A rackajuh mellett egy másik típus is teret hódított, melynek vízszintesen álló, széles ívekben vízszintesen csavarodott szarvai voltak és a nőstényeknél a szarvatlanság is előfordult. Később ezt nevezték "ősi magyar juhnak", bár Európában mindkét ősi juhfajtát "magyar fajtának" nevezik. A magyar juhok származását illetően mint általában minden jellegzetesen magyar állat eredetét illetően - a legmegbízhatóbb Hankó Béla nézete, aki szerint "az egyenesállású (V-alakú) erősen pödrött szarvat viselő juh őseinkkel jött a Kárpát-medencébe, és a mai napig itt maradt". Ehhez Bökönyi Sándor hozzáteszi, hogy "mind a racka, mind a pödrött szarvú magyar juh" azonos származású, egyazon csoportba tartozó". Az ősrackák a Kr. előtti IV. évezredi Egyiptomból és Mezopotámiából ismertek; ezek a durva szőrű, erősen csavart, vízszintesen álló szarvú ősrackák ezer év alatt eljutottak Anatóliába, Perzsiába, a türkmen sztyepvidékre és a Kaszpi-tó mellékére. Őseink vagy Belső-Ázsiából, vagy Közép-Ázsiából vagy akár a Kaszpi-vidékéről hozták magukkal. A honfoglalás kori juhaink hozzáértő fajnemesítés eredményei. Juhainkat tervszerű kiválasztással nemesítették. Az erdők közelében a juhokat makkoltatták. A juhok számára télen a nádasok voltak alkalmasak, nyáron a szigetekre és a lápokra hajtották a jószágokat.

Őseinknél a juh a ló után a legfontosabb háziállat volt. A rackajuh jellegzetesen magyar állatfajta, sehol a világon nem található, csak ott, ahol magyarok laknak. Olyan legelőkön is megél, ahol más állat elpusztulna, éppoly igénytelen, mint ősi taki-lovunk, de éppen olyan kitartó és szívós is. Gyapja durva, így finom posztók készítésére nem alkalmas, de elsőrangú anyag a nemezkészítéshez. Bundája nem nagy zsírtartalmú, mert az eső, a szél és az állandó szabad levegőn való tartózkodás kiszárítja. A juhtejből készült a tarhó - joghurt-szerű étel -, amely ősi soron a juhtejből készült túróval ősi örökségünk. A birkatartással kapcsolatos összes szavunk ősi török eredetű (kos, ürü, toklyó, gyapjú stb.). Ma Belső-Ázsiában egy-egy családnak 150 juha, Perzsiában 200-500 birkája, az Altajban 200-300 juha van. A XIX. század végén Mongólia 500 000 lakosának 20 millió birkája volt. Minthogy a honfoglaló magyarság lélekszámát is félmilliónyiban határoztuk meg, így hatalmas birkanyájukkal számolhatunk. A nagycsaládi juhtartás Magyarországon a palócoknál figyelhető meg. A nyarat a juhnyáj az erdők tisztásain töltötte, éjjelre az állatokat karámokba terelték. A juhász segítőtársa a fehér komondor volt; a juhnyírás technikája apáról-fiúra szállt. A birka finom bőréből ruhák, kesztyűk és kucsmák készültek.

A juhok tenyésztését teje, húsa és gyapja egyaránt indokolja, bőre ködmönnek és szűrnek kikészítve szőrével kifelé vagy befelé fordítva véd a hidegtől-melegtől. Őseink ideiglenes szállását a jurtát birkákból készült nemezből állították elő. Báránybőrből készültek dudáink bőrzsákja, e bőrből vágták ki őseink a rátétes mintákat, amelyeket színezett bélhúrral vagy lenfonállal varrtak rá az alapanyagra. A belekből kiváló húrok készültek az íjhoz, húsa finom eledel volt; megfőzve és megszárítva "húskonzervként" szolgált, faggyúját zsírzásra, puhításra használták, juhcsontokból gyöngyöket és játékkockákat készítettek. Külön érték volt a kostök, amelyből élelmiszeres zacskót, később dohány-zacskót készítettek. A juhászok és a földművesek jellegzetes ruhadarabja, a suba is a rackától származik. A magyar racka ridegen tartható, betegségekkel szemben ellenálló tenyésztése mégis háttérbe szorult. Jelenleg a magyar birkaállomány 96%a az importált merino. 1798-ban a Helytartó Tanács kérdésére, hogy a "nemesb juhok szaporítását mily módon lehetne elősegíteni, mi annak akadálya", Karcagról azt a választ kapták, Hogy "itten még mindig az úgynevezett magyar juhot tartanak, s a legelő mezőnek mennyisége és mineműségéhez és a nép szokásához képest legalkalmatosabbnak is gondolhatnak". Györffy István írta , hogy "a pödrött szarvú magyar rackajuh, amelyből a Hortobágyon is már csak 2500 példány él, másutt sehol a világon nem található… mégis ki hagyjuk veszni, mert nem külföldi, ennélfogva nem is lehet jó". A finom gyapjú iránti kereset növekedésével háttérbe szorult a magyar fajta tenyésztése, majd az ötvenes években kifejezetten irtották, - mert ősi és magyar volt. 1870-ben Magyarország rackajuhállománya 4,5 millió fölötti volt, 1942-ben már csak 4000 példányt számoltak, 1949-ben már csak 1540 racka élt az országban. A jelenlegi adatok szerint újra 4500 a rackák száma, mert a magyar értelmiség újra felfedezte az ősi és a népi értékeket. Újra divatba jött a subaszőnyeg, a cserge és akadtak tudósok, akik felkarolták a racka-ügyet. A Magyar Rackatenyésztő Egyesület tagjai lelkesedésből és tiszta magyar érzésből újra "divatba" hozták őseink e csodálatos állatát és újra látunk rackanyájakat az országban (pl. Somogyváry Győző Salföldön új kulturális központot hozott létre a rackanyájak tenyésztése és gyapjának feldolgozása révén). 2000 április 13-án a franciaországi Poitiers közelében levő Vasles községben magyar rackafarmot avattak, ahol rájöttek e magyar fajta egyedülálló tulajdonságaira. E rackapark nemcsak turistacsalogatónak készült, hanem olyan helynek, ahol a magyar rackakultúra minden ágával foglalkoznak. Azt szokták mondani, hogy a racka a magyar ember szimbóluma: gyapja nem a legfinomabb, húsa kemény és kicsit rágós, de a racka igénytelen, mindenütt megél igen szívós és kiirthatatlan.

- A kecske. "Kecske" szavunk ősi eredetű és krónikásainktól tudjuk, hogy őseink hoztak is magukkal kecskét meg találtak is itt a Kárpát-medencében. Tenyésztése őseinknél feltehetően jelentéktelen szerepet játszott, bár a kelet-európai majacki és dimitrovói lelőhelyen a kecskeállomány jelentős volt. Őseinknek ázsiai tartózkodási helyén feltehetően a közép-ázsiai aegagrus (bezoárkecske) és prisca típusú kecskéi lehettek. A száraz ázsiai területeken a kecskének négy történeti csoportját különböztetik meg: 1. az aegagrus típusnak a szarva szabályosan hajlik hátra, a felső oldala lapos, a külső domború, az első széle éles, míg a hátsó tompa; 2. a prisca típus szarvformája ugyanolyan, mint az előzőé, de úgy csavarodik, hogy a domború felület kerül előre; 3. a harmadik ovális szarvazatu és 4. létezik egy szarvatlan változat is.

A honfoglalás korában a Kárpát-medencében élő népcsoportok már foglalkoztak kecsketartással; az itt még nem céltudatos tenyésztői munkával kinemesített magyar tincses vagy parlagi kecskét "őshonosnak" szokták határozni. Ennek ősei a Capra hircus (a kaukázusi és közép-ázsiai házikecske, amely viszont a capra aegagrustól, bezorákecskétől származik) és a Capra falconeri (a közép-ázsiai dugóhúzószerűen pödröttszarvú kecske) voltak. A Capra hircus főleg Nógrád, Heves és Borsod megyékre jellemző rövidebb szőrű típus, a szarva párhuzamos sarló alakú, bakoknál fölfelé álló, pödrött. Színük évszak-függő; télen ordas, nyáron vöröses a hátoldalon fekete szíjazással. A Capra falconerire is kétféle szín jellemző, és ez is tájfüggő. Tarka típusa gyakoribb, fehér változata ritkaságszámba megy és csak sík területekre jellemző. A Körösök mentén szírkecskének nevezték. Szőrzetük hosszú hullámos volt, a bakok szarva hosszú, pödrött-csavarmentes volt. Mivel szügyükről is hosszú tincsek eredtek, ezért olyanok, mintha szoknyájuk lenne. A magyar tincses méreteiben leginkább hasonlít a juhhoz, de testének vonalvezetése finom, törzse hosszúkás, széles és mély, mellkasa széles, a mar kiemelkedő. A fej körvonalai határozottak, a szemek élénkek és tiszták. A széles és hosszú far kedvező tőgyalakulást hozott létre. A magyar tincses tájfajtáit sohasem ismerték el. Jelenleg ismerjük a magyar tincses jászsági tincses, fehér tincses, tarkatincses, ordas tincses és magyar gatyás kecske tájváltozatát.

A kecsketartás hazai története a tiltások és a szabályozások története volt. Először különböző területekről tiltották ki a kecskét, míg a XVIII. század végén törvénybe foglalták, hogy csak szegény ember tarthat kecskét és az, aki egészségileg rá van szorulva. A XVII. század végére a magyarországi állomány elérte a 270 ezer darabot, 1885-ben már csak 17 317 példányt számláltak, a jelenlegi állomány is csak 20 000 körüli. Mivel a kecske olyan növényeket is hasznosít, amelyek mások számára veszedelmesek (kutyatej, citromfű, zsálya, godirc, bürök stb.), a kecsketejben háromszor annyi a vastartalom, mint a tehénében. Amíg a szarvasmarha testsúlyának kb. hatszoros mennyiségét termeli meg tejben, addig a kecske 10-12-szeresét. A kecskehús fehérjetartalma magasabb, mint a birkáé, a kalóriatartalma viszont alacsonyabb. Bár a magyar tincses nem tartozik ősi állataink közé, Szűcs László Zsolt így nyilatkozik róla: "Ez a fajta nemzeti örökségünk és okvetlenül meg kell tartani".

Amikor Hankó Béla 1939-ben azzal állt elő, hogy a magyarok hoztak magukkal sertést, abban az időben ez újszerűnek hatott azok szemében, akik a monarchikus ideológia szemlélete alapján úgy vélték, hogy a magyarok afféle lovasnomádok voltak. Ezen állítást Hóman Bálint is megerősítette, majd Gunda Béla 1943-ban így írt: "Arra a kérdésre, hogy hoztak-e a magyarok magukkal a Kárpát-medencébe sertést csakis igennel lehet válaszolni", hiszen egyrészt a kelet-európai majacki és dimitrovói telepen a sertés állománya már jelentős volt, másrészt ott szerepel a sertés ábrázolása a Thuróczy Krónikában is. A honfoglalás kori telepásatások állatcsontanyagának 16,6%-át teszi ki a sertéscsont. A belső-ázsiai hunok és török népek tartottak sertést, ezt részben a Kínai Évkönyvek leírásai, részben pedig hun és türk temetők modern feltárásai bizonyítják. A Najma Tolgoj-i magyarok által feltárt hun település volt egyike azon ásatásoknak, amelyből a szarvasmarha-, ló-, birka- és más állatok csontjai mellett ott volt a sertéscsont is bizonyítva ezzel nemcsak a hunok sertéstartását, hanem azt is, hogy a lakosság jelentős része letelepedett életmódot folytatott és csak egy részük távozott el ideiglenesen nagyállataival a hegyi legelőkre. Hogy őseinknek belső-ázsiai tartózkodási helyén milyen sertéseik voltak, arról még nem rendelkezünk megfelelő adatokkal.

Hankó Béla szerint az Árpádok korában 8 fajta sertés élt a Kárpát-medencében, amely között ott áll a sajátosan magyarnak mondható kelet-európai szalontai vörös disznó fajta; ez nem egyszer borjú nagyságú, lángvörös vagy téglavörös színű, horpadt homlokú és marakodó természetű állat. Átüt rajta a vaddisznó-tulajdonság, hiszen annak egyeneságú leszármazottja, malacai is csíkosak. A szalontai kondák nehezen tűrik az idegen beavatkozását, általában udvarokban, ólakban vagy akár ridegen is tartható. Ősi parlagi fajta, amelyet elsősorban az Alföld délkeleti részén, főleg Bihar, Szatmár és Békés megyékben tenyésztettek. A Dunántúlon hasonlóan ősi fajta a bakonyi sertés, a Nyugat-Európában igen keresett "baguner", amely ma már nagyrészt kiveszett. Sajnos a szalontai sertés több, mint ezeréves Kárpát-medencében való tartózkodása után kipusztult, talán még a bakonyi sertés "visszakeresztezéséből" újra tartható lesz. Országunkra a következő sertésfajták voltak jellemzőek: a réti disznó, a siska, a túrmezei, az alföldi, és a tüskésszőrű hegyi disznó. Sokáig élt a Kárpát-medencében a mangalica, amely feltehetően a szerbiai sumida disznók és a hazai parlagi fajták kereszteződéséből jöttek létre. Eredetileg több, ma már csak "szőke" színben tenyésztik a magyarság iránt elkötelezett, többnyire megszállott emberek. Zsírjában az összes sertés közül legalacsonyabb a koleszterin-tartalom, igénytelen állat, adaptálódott a hazai körülményekhez, ezért egyre inkább újra terjedőben van.

Őseink belső-Ázsiában is, Közép-Ázsiában is és további átmeneti szállásterületeiken is ismerték és tartottak baromfit, hiszen környezetük is tartott és sírjaikban is ott vannak az útravalónak adott ételek között a csirkecsontok és a tojáshéjak. Hogy hoztak-e magukkal azt eddig nem sikerült bizonyítani. Mivel őseinknek egyetlen szálláshelyükről sem kellett menekülniük, teljes állatállományukkal, növényi magjaikkal és dugványaikkal együtt vonultak, feltételezhető, hogy echós-kocsijaikban baromfi is volt. A honfoglalók és az Árpád-koriak baromfiai teljesen azonosak voltak; feltételezhető, hogy őseink ezeket vagy hozták magukkal vagy a Kárpát-medencében őshonosak voltak. Honfoglalás kori tyúkjaink a belső-ázsiai eredetű barnás színezetű magyar parlagi tyúk leginkább vad ősére a bankíva tyúkokra hasonlított; e tyúkok testsúlya 1,25-1,5 kg, a kakasoké 2-2,5 kg volt. Mivel nem európai, hanem ázsiai eredetűek, ezért, ha nem a magyarok, akkor már előttük a hunok vagy az avarok hozták be a Kárpát-medencébe. Mindenesetre több, mint ezer éven át adaptálódtak a Kárpát-medence éghajlatához, ezért edzett, igénytelen állatok; belőle nemesítették ki a kendermagos és a sárga magyar tyúkot, valamint a fehér magyart melyek a külterjes tartást jól viselik. Ez kopasznyakú (erdélyi kopasznyakú) változatban is előfordul. Mivel tojáshozama és növekedésének üteme közel sem optimális, ezért az egyre ökumenizálódó világban kiszorította a gyorsan növekvő, nagyobb és több tojást tojó, de minőségileg sokkal silányabb fehér Plymouth-tyúk, a Leghorn, a Cornish valamint a tojó- és hús-hibridek. Múltunkat tisztelő és a minőségi árut kedvelő magyarok újra egyre nagyobb számban tenyésztik az ősi magyar tyúkfajtákat; ennek szellemi központja a Szent István Egyetem. Ősi magyar mondánk szerint "Ha az őszi esős napok beköszöntöttek, néha az ólmos eső összefagyasztotta a pusztai madarak szárnytollait. Ilyenkor Álmos a csikósokkal lóra kapott, s a repülni nem tudó ugartyúkok, fácánok és túzokok falkáit beterelte a karámok mögé. A madaraknak lenyírták a szárnyát és megszelídítgették őket. A téli szállásokon falkában volt a szelíd fácán és a rikácsoló ugartyúk".

- A parlagi lúd vagy házilúd őse a nyárilúd (Anser anser), amely mintegy 5-6 ezer éve háziállat. Kozmopolita állat; Ázsiában éppúgy ismerték, mint az ősi Egyiptomban vagy a Római Birodalomban. Az ősi Kínában és Belső-Ázsiában a kínai hattyúlúd vagy búbos lúd (Anser cígnoides) régtől ismert, őshazája Mongólia és az Altaj vidéke. Gazdasági jelentősége nem elsőrendű. Magyarországi múltját nem ismerjük. Már a X-XI. századtól vannak okleveleink arról, hogy a ludak után egyházi tizedeket kellett fizetni. A magyar lúd a Kárpát-medence éghajlatához adaptálódott; súlya 4,5 kg körüli, tavasszal 15-20 tojást rak. Tolla évente két-háromszor téphető, többnyire fehér változatát tenyésztik. Újabban kitenyésztett változata a landesi lúd és a rajnai lúd.

- A házikacsa tulajdonképpen a tőkés réce (Anas plathyrynchos) háziasított formája. Kínai kései nemesített formája a pekingi réce. Szintén kozmopolita állat a Kárpát-medencében is régtől őshonos és arra is élt, amerről vagy amerre őseink jártak. Őseink feltehetően a tőkésréce (tőkésruca) tojásaiból keltették ki és szelídítették otthoni példányaikat.

- A házigalamb háziasítása Közép-Ázsiában - mások szerint Kisázsiában - kezdődött mintegy 5000 évvel ezelőtt; itt a szirti galamb és a koronás galamb vált háziállattá. A galamb háziasításában jelentős szerepet játszott, hogy a pusztai népek a madarakat szent és áldozati állatoknak tartották; tisztelték és szerették azokat. Előbb lett a galamb áldozati állat, mintsem gazdasági haszonállat. A házigalamb őse a szirti galamb (Columba livia). Eleinte húsáért tenyésztették, majd postagalambként használták. Közép-ázsiai származású a magyar fodrosgalamb, amely magyar közvetítéssel honosodott meg szerte Európában. A magyar pávagalamb legyezőszerűen kiterjesztett szárnyaival igen impozáns állat. A budapesti rövid csőrű, gólyás keringő Iránból (Perzsiából) került az országba. Honfoglalóink olyan területeken éltek és vonultak át, ahol ismerték a galambokat; hogy hoztak-e magukkal vagy itt a Kárpát-medencei fajokat nemesítették tovább, arra nincs adatunk. Sok "magyar fajtát" ismerünk, ezeket többen tartják és nemesítik (pl. Kuha László Zebegényben).

Mivel a kutya faj rendkívüli genetikai változékonyságot és változatosságot, ember által formálhatóságot rejt magában, így nehéz a kutyák származását áttekinteni. A fajtatenyészés kialakulása előtt az állatok tenyésztésében a használhatóság és a belső értékek jutottak meghatározó szerephez. A pásztor számára másodlagos volt kutyájának kinézése, csak az volt a fontos, hogy megfelelően dolgozzon. A régi kutyafajták ezért területenként különbözőek voltak.

A magyar vitéz mellé sírjába nemcsak paripáját, hanem kutyáját is elföldelték, bár honfoglalóink kutyacsontvázai a temetőkben többnyire a sírok közötti gödrökben kerültek eltemetésre. A kutyát a honfoglalás korában is - csakúgy, mint annak előtte - elsősorban őrző, védő funkciója, vadásztársi segítőkészsége és képessége miatt tartották. A kutyák együtt vonultak gazdáikkal. Paleozoológusaink és kynológusaink nem egyszer elméleti vitát folytatnak a magyarokhoz kötődő és velük a Kárpát-medencébe érkező kutyákról. E viták már elcsitultak és viszonylag tiszta kép alakult ki ősi kutyáinkról. E vitát legdiplomatikusabban talán Ócsag Imre foglalja össze: "A jelenlegi nyolc nyilvántartásba vett és önálló fajként elismert magyar kutyafajta túlnyomó része a népvándorlás időszakában a hunok, az avarok, majd az őket követő magyarok és a később bevándorló besenyők és kunok pásztor- és vadászkutyájaként került a Kárpát-medencébe". A kutya volt az első háziasított állat, feltehetően a farkasból (Lupus lupus pallipesből) háziasították, de biztos, hogy kialakulásában más állatok (sakál, coyote) is szerepet kaptak. A háziasítás kezdetén az ember valószínűleg ébersége, őrző-védő képessége miatt került kapcsolatba a kutyával. Később e mindkét fél számára kedvező kapcsolat következtében egyre közelebb került egymáshoz a kutya és az ember, így a magyarok őseink életéhez is hozzátartozott az őrző-védő, a terelő és vadászó kutya. Kutyáink fajtáiból is visszakövetkeztethetünk őseink életmódjára és az őshazára, hiszen a magyarság kutyákkal együtt érkezett a Kárpát-medencébe.

A honfoglaló magyarság jellegzetes kutyáit a paleozoológusok három csoportba osztják: 1. rövid koponyájúakra, ahol a koponya alaphossza 131-7-151,6 mm közötti - ilyen a honfoglalás kori kutyaleletek 25 %-a; 2 a közepesen rövid koponyájú kutyákra, ahol a koponya alaphossza 151,6-165 mm között; ide a terrier jellegű kutyáink tartoznak; kutyaleleteink 16,6 %-a; 3. középnagy koponyájú kutyák , ahol az agykoponya közepesen széles és a homlok keskeny. A koponya alaphossza 165-172 mm közötti. E csoportba a karcsú juhászkutyák tartoznak; honfoglalóink kutyáinak 25%-a. Ezen túl még sokféle kutya került elő honfoglalóink sírjából.

"A magyar" kutyák a következők:

- I. A magyar őrzőkutyák.

- 1. A komondor (Canis familiaris pastoralis villosus haungaricus Raisitsi. 1924) a "kutyák királya"; régi neve: gubancos magyar juhászkutya", "selyemszőrű farkaseb", "pusztai komondor" vagy "lomposszőrű komondor". A "kunok kutyája"-ként szokták emlegetni; neve - qumandur - ősi török eredetű. Az ősmagyarok gulyáinak és méneseinek őrzésében oroszlánrész a komondornak jutott, mert megjelenése félelmet keltő, bátorsága példaszerű és küzdőképessége rendíthetetlen. Jó hőszigetelő bundája révén jól tűrte a kontinentális klíma szélsőségeit; a forró nyári meleget és a dermesztő hideget. A pásztorok csak fehér színűt alkalmaztak, mert éjjel jól meg tudták különböztetni a farkastól. Minden mozgó idegenre szemből támad, egy pillanat alatt ugrik és harapása halálos. A komondor, mint hűséges társ évezredeken át segített a pásztoroknak.

Nagy testű, gubancos fehér vagy fehéres szőrű kutya (40-60 kg). Hihetetlenül nyugodt, a nap nagy részét fekvéssel tölti, de éberen figyel és a legkisebb zajra is felfigyel. A komondor a világ legintelligensebb kutyái közé tartozik, itt is kiemelkedő empátiaképessége. Gazdája jó- vagy rossz hangulatát éppúgy megérzi, mint az idegen barátságos vagy ellenséges szándékát. Idomítani jóformán nem kell: a szükséges ismereteket génjeiben hordozza. Keveset eszik és kedveli a nomád viszonyokat; a falusi ház körüli hulladékkal is táplálható. A magyar komondor a XIX. században "feleslegessé" vált, mivel eddigre a nyáj ellenségeit felszámolták. Elszántságára, bátorságára jellemző, hogy a második világháborúban a fosztogató német, majd orosz katonák majdnem kiirtották ezt a fajtát, mivel kérlelhetetlenül őrizte a magyar lakhelyeket. A fajta újraélesztését 9 egyeddel kezdték meg a '40-es évek derekán, jelenleg mintegy 500 komondorkölyök születik évente. Az Egyesült Államokban keresett kutya lett, ott birkanyájat őriznek a prérifarkasok ellen. Németországban "bodyguard”-ok helyett ők őrzik az ékszerüzleteket, mivel rezisztens a gázspray ellen.

2. A kuvasz (Canis felmiliaris undulans hungaricus Abonyi L. 1935). szintén nagy testű (32-52 kg), erős kutya. A kuvasz szó állítólag sumer eredetű és annyit jelent, mint "a lovak kutyája", azaz a ménesek őrzőkutyája. A kuvasz feladata nem annyira a ménes terelése, mint annak őrzése volt. Ehhez rendkívüli állóképesség és éberség kellett. E kutyák Mongóliától a Kárpát-medencéig sokfelé élnek, de ettől nyugatra nem őshonosak. Arra, hogy a kuvasz honfoglalóink kutyája volt, arra a Keszthely-Fenékpuszta-i ásatások szolgáltatnak bizonyítékot. A XV. században a marhacsordákat is ezek kísérték és napi 25-30 km-t is megtettek. A legközelebbi rokona a kaukázusi juhász és a tibeti massif. A jelenlegi magyarországi törzsállomány 11 ezer; általában őseinket tisztelő magyar emberek tartják. Értelmes, könnyen képezhető fajta. Nem ugatós, de minden zavargásra azonnal reagál és támad. Manapság nagy gyártelepek őrzője, de alkalmas személyvédelemre és nyomkövetésre is. Régebben 4-5 kuvasz rendbe tudott tartani egy egész nyájat. ezért újra nagy lehetőségek nyílnak számukra. Intelligens, kis ételszükségletű mutatós kutyafajta, a nomád életkörülmények között is megél.

II. Magyar pásztorkutyák (terelő kutyák)

1. A puli (Canis familiaris ovilis villosus hungaricus Raisits 1924). Pásztorkodó őseink terelőkutyája, régebben "vízikutyának" nevezték, mert főként a zsombékos helyekre elkalandozott állatok kihajtására használták. A pásztorok szerint "olyan okos, mint az ember, meg is érti az embert, nemcsak beszél, hanem gondolkozik is". Ősi keleti fajta¸ első ábrázolása a sumer Eriduból (Abu Sahrainból) származik a Kr. előtti 3800-ból. Ősi sumer neve: puli. A hagyomány - és a kutatók szerint - a puli azonos az ősi tibet doggal vagy a tibet- terrier-el. Az 1400-as évekből maradt olyan híradásunk amely szerint "a magyarok ősi terelő pásztorkutyája a lompos szőrű és kis termetű eb - a puli - volt". Fennmaradását a pásztorkodó életmódnak, a nyájnak és a pusztának köszönhette. Az idők folyamán megjelenési formája sokat változott. A pulitulajdonosok legendákat mesélnek intelligenciájáról. Közepes testnagyságú (10-15 kg), energikus, nagyon élénk vérmérsékletű állat, rendkívül tanulékony, kifejezetten bátor, szinte semmitől sem fél. Legnagyobb értéke munkakészsége. Nem kell külön képzésnek alávetni, ha egyszer-kétszer látta a terelést, a későbbiekban nagy pontossággal végzi azt. Hihetetlen gyorsasággal tanul meg bármit. Ma már a Föld minden részén vannak "puli klubok". Mivel pásztoraink inkább pumit és mudit tartanak, ezért a pulik egyre inkább a városokba szorulnak, ahol életterüknek nem megfelelő a környezet. Mai megjelenési formáját csak mintegy száz évvel ezelőtt nyerte el, őse hasonlított a Lhasa apsor-ra és a Si-cura kutyákra. feltételezhetően mindkét kutyafajta egy közös őstől származik.

4. A pumi (Canis familiaris ovilis villosus terrarius Raisitsi. Anghi 1935). A XVII-XVIII. században alakult ki. Valószínűleg a puli és német, illetve francia terelőkutyák kereszteződéséből jött létre. Rendkívül élénk, nyüzsgő állat. Kedvencként nem igen terjedt el, viszont a pásztorok leggyakoribb segítőtársa. A lakott településeken gyorsan a ház jó őrzője lesz.

5. A mudi (Canis ovilis Fényesi. Anghi 1936) kialakulása a XIX. század végére, a XX. század elejére tehető, amikor kínológusaink határozottan leírták és különválasztották a pulit és a pumit. Hamarosan kiderült, hogy e két formától eltérő harmadik pásztorkutya jellegű egyedek - a mudik - is kereszteződtek szerte az országban. Az előbbi két kutyánál csendesebb, de a terelés vérében van és kevés tanítást igényel. Bátor, erős, rámenős kutya, házőrzésre is kiválóan alkalmas. Még vaddisznó-vadászaton is nagy hasznát veszik.

III. Magyar vadászkutyák

Kutyáink őse, a farkas már a jégkorszak kezdetén falkába tömörült, értelmes vadász volt. Amíg az ember életmódjához hozzá tartozott a vadászat, kutyái is mint vadásztársak töltötték be szerepüket. Amikor az ember áttért a földművességre, a kutyák szerepe is bővült amellett, hogy megmaradt régi funkciója - a vadászat - is. Ősi vadászkutyáink nagy része ma is élő fajta, de már valamennyit nem használják vadászatra. A szelindekek, a hajtókutyák és a kopók mellett a vizslák és az agarak voltak a solymászáskor legszívesebben alkalmazott kutyák. Okos, engedelmes kutyák ezek, kitűnő szimattal rendelkeznek. Ezek terelték a háló felé a felrebbentett fürjet, a foglyot és ugrasztották ki vackából a nyulat.

6. A magyar agár. Az ember mellé szegődött kutyák eleinte csak segítették az embert a vad elejtésében, s ennek fejében megkapták azt, amit az ember meghagyott. Mielőtt az ember az íjat és a nyilat megszerkesztette, vagy azzal egyidőben már rendelkezett olyan gyors járású, a száguldó vadnál is sebesebben futó kutyafajtával, amely megszerezte számára a zsákmányt. Ez a kutya lehetett az agár őse. A magyar agár eredetére vonatkozó feltevések szerint a népvándorlás folyamán Ázsiából Európába özönlő nagyállattartó lovas népek rendelkeztek agár típusú kutyákkal, melyeket futó vadak elfogására használtak. Az agár eredetét nem ismerjük; legrégebbi emlékeik az egyiptomi és a babyloni kultúra idejéből származnak. A honfoglaló magyarok minden bizonnyal hoztak magukkal Európában eddig nem ismert agarakat. E kutya nemcsak kitűnő futó, hanem bátor, szívós fajta, futó nyúl, őz, szarvas sőt farkas vadászatnál is eredményesen használták.

7. A magyar vizsla (vagy simaszőrű magyar vizsla) őshonos magyar kutyafajta. Mai standardját 1982-en fogadták el. A bozótos, sűrű, áttekinthetetlen terepen vadászó ember segítőtársa lehetett a jó orrú vizslák őse. A magyar vizsla zsemlesárga színű, könnyen és gyorsan idomítható, a durva bánásmódot nehezen tűrő, igen intelligens, kiváló memóriájú és jó kombinációs készségű magyar kutyafajta. Jó szimatú, jó vadmegállító- és elhozási hajlammal megáldott a magyar vizsla. Valaha apróvadak vadászatára használták. Őse az Ázsiából a magyarokkal érkezett vadászkutyafajta volt, más kutatók szerint a magyaroknak a IX. században behozott keleti kopóját keresztezték a Kárpát-medencében talált kopókkal és így alakult ki a magyar vizsla. A magyar vizslát már a XI. században ismerték. Híres volt Balassi Bálint magyar vizslatenyészete. Régi magyar közmondás úgy tartja, hogy ha az összes többi vadászkutya ki is pusztulna, a vizsla valamennyit képes lenne helyettesíteni. Van a magyar vizslának egy drótszőrű változata is, amely középnagy, erős testalkatú, sárga drótszőrű vadászkutya. Intelligens, ragaszkodó és kiegyensúlyozott állat.

8. Az erdélyi kopó (magyar kopó vagy pannón kopó). A mai erdélyi kopók őseiben a magyarok által behozott és az itt találtak kereszteződései. Leginkább Erdélyben terjedt el. A lóról való vadászat őseinknél is a kedvelt vadászati módok közé tartozott. A pannón kopókról hivatalosan először csak a középkor elején hallunk, amikor Európa-szerte divatossá vált a kopózás. Nevét egy 1237-ből származó oklevél is említi. A Bécsi Képes Krónika a magyarok őshazáját ábrázolva ilyen kopót ábrázol. Középnagy testű kopófajta, jóindulatú, bátor, szenvedélyes és kitartó vadászkutya, vadkeresésre és elhozásra egyaránt alkalmas. Kitűnően hajt és eredményesen lefogja a vadat. Hajtás közben magas csengő hangot hallat, állóra ugat. Gazdájához ragaszkodik és azt meg is védi. Nagy magyar főurak (Mátyás király, a Rákócziak és a Zrinyiek) kedvelt sportja volt a kopózás. A hosszú lábú kopó inkább a nagyvadra, míg a rövid lábú rókára, nyúlra volt használható.

- A kutyára való esküvés. A kutyára tett eskü és a kutyaáldozat egyszerre közvetített üzenetet és intelmet az esküvőnek. A kutyára való esküvés hátterét egy mitikus történet világítja meg, amely kizárólag a török népeknél ismert. Eszerint "a szőr nélküli kutyát az Isten az újonnan teremtett ember védelmére rendelte. A kutya azonban a védelmi parancsot megtagadta, mivel az ördög egy bundával megvesztegette, Így az Isten a kutyát büntetéssel sújtotta". A kutya különös tiszteletnek örvend a kínaiaknál. Hitük szerint az égnek szentelt fehér kutyák őrzik az uralkodót a túlvilágon; ezért állítottak fel kutyaszobrokat a császárok sírjai elé. Az ősi török népeknél a farkas mellett a kutya volt a totemisztikus ős és a népek vándorlását meghatározó "vezér", de a kutyák vezették a lelkeket a túlvilágra is, ahol nyájak őrzőiként és a vadászatnál szolgáltak. A belső-ázsiai népeknél - így a magyaroknál is - a kutya feláldozása a szerződéskötésnek fontos része volt. Nem számított szokatlannak, hogy keresztény uralkodóknak "pogány" fejedelmekkel kötendő szerződéseik alkalmával a Bibliára, a keresztre vagy egy ereklyére tett esküvés mellett kölcsönösség alapján a másik fél szokásait - így a kutyára való esküvést - érvényesítették. Theotmár salzburgi érsek 900-ban a pápának írt levelében a frankoknak a magyarokkal kötött szerződésükről számol be, amelynek megkötésekor a magyarok "kutyára, farkasra és más istentelen pogány dologra" esküdtek. Ugyanilyen szerződést kötöttek a magyarok a morvákkal, a bizánci császárok 580-ban az avarokkal, 815-ben a bolgárokkal és 917-ben a besenyőkkel.

Belső-Ázsiában őshonos a kétpúpú teve - a Camelus bactrianus. Őseink őshazájában, majd közép-ázsiai szálláshelyén és vonulásuk déli szegélyén élt e teve, amelyet "kiegészítő" állatként ők is alkalmaztak. Került elő teve honfoglalás kori hagyatékunkból (Czeczericz helységből) de tudjuk, hogy III. Béla királyunk 1189-ben Barbarossa Frigyes kereszteseinek három vagy négy tevét ajándékozott. Erről az eseményről Lübecki Arnold és Ansbertus is megemlékezik. Olvasunk