Szívet melengető élményben volt részem ma reggel. Még álmosan és kócosan indultam kiengedni a csirkéket legelészni, szinte hajnalban. A nap még éppen csak felkelt, Blöki kutyánk is rezzenéstelen, álomittas tekintettel nézte bóklászásomat.

Ahogy a csirkék felé vánszorgok, elmegyek egy 3m magas madárháló mellett, amire a karósbab van felfuttatva. Szép zöld szőnyeget alkot a terasz előtt. A hajnalkák is vidáman virítottak és köszöntötték a kelő napot a bab mellett békében megférve.
A következő pillanatban valamiért lenéztem a földre, már magam se tudom, hogy miért. Nem hittem először a szememnek!
Egy kicsiny kölyök sündisznócska fennakadt és beletekeredett a madárháló aljába, amire a babok futottak fel büszkén.

-Jaj! -kiáltottam fel. Alaposan megnéztem, hogy vajon él-e még, és megkönnyebbülésemre láttam kis, tüskés testét megmoccanni. Akkor nosza, megkerestem a kisollót és már szaladtam is vissza hozzá. De nem volt egyszerű dolgom. Jó pár háló szembe beleakadt, és elég nehéz volt a tüskék közé óvatosan benyúlni, kivágni a hálót. Na de nem azért, mert szúrt volna, vagy ügyetlen lennék. De nem ám! Hanem minden pillanatban mérgesen vagy inkább halálra rémülten puffogott egyet. Én pedig minden puffnál megijedtem kicsit és elrántottam a kezem. Bevallom, kicsit tartottam tőle, hogy megharap, mert fogalmam sincs róla, hogy vajon harapósak-e a kis tüskés hátúak. Ő elég vadócnak tűnt. Még így mozdulatlanná kötözött állapotban is nagyokat puffogott és közben mindig meg is mozdult.



Először a feje felett vágtam ki a hálót sok-sok puffogás és rémüldözés közepette. Nem is tudom, hogy melyikünk lehetett jobban megijedve, de gondolom, hogy azért inkább ő. Szegénykém rendesen beleakadt a hálóba. Moccanni se tudott, én meg a nagy óriás, ott guggoltam felette és ügyködtem a hálóval és a kisollóval. Gondoljatok csak bele az ő helyzetébe! Még jó, hogy nem kapott szívinfarktust! És közben még magyaráztam is neki, hogy:
-Nyugi, nincs semmi baj, mindjárt szabad leszel.
Hát valljuk be, elég rémisztő volt a helyzete, mi magunk is elájultunk volna páni félelmünkben. De ő nem! A kis tüskés hátú barátunk csak bátran puffogot és ijesztgetett engem.



Lassan sikerült kibogoznom, levágtam körülötte a hálót, vigyázva, hogy ne sértsem meg a tüskéit. Közben kicsit aggódtam, hogy mi lesz, ha kiszabadul és nekem ugrik, de azért reméltem a legjobbakat. Nem is volt gond. Ahogy kiszabadult rögtön összegömbölyödött. Én meg fogtam egy fándlit és egy darab fával belegörgettem, hogy ne maradjon a háló közelében. Felemeltem és elvittem a virágoskertembe, ahol a többieket is szoktam látni mászkálni, és letettem egy füves részre. Óvatosan kidugta a fejét, nézelődött, majd lassan elindult a maga útján tovább.